Solaris

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 99 perc, 2002
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Dolby Digital

rendező: Steven Soderbergh
író: Stanislaw Lem
forgatókönyvíró: Steven Soderbergh
operatőr: Steven Soderbergh
díszlettervező: Kristen Toscano Messina
jelmeztervező: Milena Canonero
zene: Cliff Martinez
producer: James Cameron, Jon Landau, Rae Sanchini
executive producer: Gregory Jacobs
látványtervező: Philip Messina
vágó: Steven Soderbergh

szereplő(k):
George Clooney (Chris Kelvin)
Ulrich Tukur (Gibarjan)
Natascha McElhone (Rheya)
Jeremy Davies (Snow)
Viola Davis (Helen Gordon)
Donna Kimball (Mrs. Gibarian)
Shane Skelton (Gibarjan fia)

Solaris

Soderbergh Solarisa tehát alapvetően érzelmes, rejtélyekkel teli szerelmi történet, melynek cselekményét tudományos-fantasztikus háttér foglalja keretbe.

Dr. Chris Kelvint azzal a feladattal bízzák meg, hogy megtalálja az okát a Prometheus nevű űrállomáson tartózkodó, tudományos kutatást folytató, mindössze háromtagú tudóscsoport rejtélyes viselkedésének. A kutatók ugyanis mindenfajta kommunikációt megszakítottak a földdel. Kelvin, miután áttanulmányozza a Prometheuison lévő csoport vezetője, Gibarjan (aki mellesleg Kelvin jó barátja) hivatalos közleményét, elvállalja a feladatot. A parancsnok Kelvin segítségét kéri, de hogy miért, nem hajlandó - vagy nem képes - elmagyarázni. Az űrállomásra érkező Kelvin, aki tisztában van azzal, hogy az ő véleménye nyomán születik meg a végső döntés a Prometheus további sorsáról, megdöbbenve látja, hogy Gibarjan időközben öngyilkosságot követett el, a bázison maradt két tudós pedig paranoiához hasonló elmezavar jeleit mutatja. Látomásaik minden bizonnyal a Solaris nevű bolygón végzett kutatómunkájukkal állnak összefüggésben. Lassanként Kelvint is hatalmába keríti e különös világ misztériuma. A Solaris megajándékozza a lehetőséggel, hogy újraélje feleségéhez fűződő múltbéli kapcsolatát, mely az asszony halála óta folyamatos bűntudatot és lelkiismeret-furdalást okozott benne.

Vajon képes megváltoztatni a múltat, vagy arra van kárhoztatva, hogy újra elkövesse ugyanazokat a hibákat?

Solaris
Solaris 2002.
Déja vu

Ha valaki véletlenül lecsúszott volna a '72-es Tarkovszkij-féle Solarisról (a Cirkó Gejzírben folyamatosan adják), most megnézheti akár a 2002-es verzióját is George Clooney-val. Ami ránézésre morbid tréfának tűnik, gyakorlatilag a filmtörténelem mérföldköve, ahogy Hollywood menni Moszkvába, vissza az USSR-be, vissza 1972-be.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Hogy rövidre fogjuk, Steven Soderbergh nagyon jó filmet csinált, figyelemreméltó film-, sőt pop-művészeti gesztusként tekinthetünk e filmjére. Kétkedve, viccelődve, komolytalanul-kíváncsian ültünk be rá, és nagyon kellemesen elvarázsolva léptünk ki a moziból.

Akár tudomásul vesszük, akár nem, Európában nagyban dúl egyfajta Hollywood-ellenesség. Ezt a "mozgalmat" leginkább a franciák táplálják, az EU legnagyobb filmgyártói. A Hollywood-ellenesség nagyon egyszerűen működik, egyszerűen megkülönböztetnek értékes európai filmeket, és gagyi, kasszasiker Hollywood-i akciófilmeket. Ez természetesen egy szemen-szedett torzítás, hiszen az összes, de tényleg és szó szerint, az összes Európában megtalálható filmes műfaj és minőség megtalálható mind az USA-ban, mind szűken nézve Hollywood-ban. Ugyanúgy vannak gagyi kaszasiker európai filmek, mint értékes, klasszikus amerikai, sőt Hollywood-i művészfilmek. Ez természetesen egy hosszabb taglalást megérdemlő téma, ami e jelen kis írás keretein túlmutat, de most elégedjünk meg azzal, hogy a filmek skálájának az egyik végpontja a hosszú, régi szovjet klasszikus sci-fi, a Stalker és a Solaris, a másik végpontot pedig természetesen a friss, idei, komoly sztárokat alkalmazó amerikai film jelenti. Egyszóval ugyancsak zavarbaejtő jelenséggel van most dolgunk, a kör bezárul, a kígyó beleharap a saját farkába, az ortodox filmkritikusok önellentmondásba keverednek és a saját hajukat tépik. Mi, nézők meg csak bámulunk, hogy mi a szösz van.

Hogy egy egész kérdést rövidre zárjunk, Tarkovszkij egy roppant komoly művész, gyakorlatilag "félisten", ugyanúgy, mint Dosztojevszkij, Thomas Mann, Schiller, Jean-Luc Godard, Mozart, Beethoven, Bódy Gábor, David Lynch, vagy Steven Soderbergh. A másik pont, ahol Soderbergh Solarisa komoly ellenállásba ütközhet, az az adaptáció kérdése, miszerint "van-e hozzá joga", hogy kezével illesse a komoly klasszikus filmjét. Itt azt érdemes figyelembe venni, hogy Tarkovszkij filmje ugyanúgy megmarad, bárki ugyanúgy megnézheti, mint eddig, Pesten pl. a Cirko Gejzír moziban, de videón is ki lehet venni. A Soderbergh-féle Solaris tehát nem árt a Tarkovszkijénak, sőt, éppenséggel jól ráirányítja mindenki figyelmét. Másrészt, ne feledjük, már a Tarkovszkij-féle Solaris is adaptáció, Lem világhírű könyvének a feldolgozása. Lem éppenséggel nem volt elragadtatva a filmtől, sőt, jól lehülyézte Tarkovszkijt, azt mondta neki, "Té Durák", mert szerinte semmi köze Tarkovszkij filmjének a könyvhöz. Mi persze már akkor is az adaptáló (Tarkovszkij) pártját fogtuk, mint ahogy most is azt gondoljuk, bárkinek joga van feldolgozni a "nagy művet", a kérdés, hogy hogyan nyúl hozzá, és hogy milyen lesz a végeredmény. Soderbergh nagyon finoman nyúlt hozzá, és nagyon jó lett a végeredmény is.

A történet. Az eredeti Solaris eléggé jó film, de nagyon unalmas, még ahhoz képest is az, hogy tudjuk, ezeket a filmeket akarni kell, itt nem elég hátradőlni és hagyni, hogy valami magától leperegjen a szemünk előtt, hanem "a közönségnek is aktívan részt kell vennie benne". Az eredeti Solaris még ehhez képest is unalmas volt, ami (számunkra) nem von le semmit az értékéből, csak megjegyezzük. A másik jellemzője az, hogy mindenki beszélt róla, hogy mennyire jó film, de senki sem látta, ahogyan a Most Jövök a Falvédőről c. filmben mindenki csak beszél az Amerikai Demokráciáról, de igaziból senki sem olvasta. És ha esetleg valaki mégis látta, egyáltalán nem biztos, hogy vissza tud emlékezni a történetre. E sorok írója is látta legalább kétszer, és végül az egészből egy hosszú autózás jelenet maradt meg, meg pár beállítás. Ami igazán megmaradt a filmből, és ami igazán jó benne (az eredetiben) az a hangulata. Az varázslatos, nagyon jól van kikeverve. Mellesleg a Solaris-t mindig úgy tekintettük, mint a Stalker előtanulmányát.

Az "Új Solaris" abszolút megőrzött mindent az eredetijéből, gyönyörű zenével gyönyörű képekkel, amik nem is puszta képek, hanem beállítások, sci-fi élethelyzetek. Szóval, nagyon "baba". Ezen felül a kép kitisztult, és a történet kristálytisztán érthető, követhető, átélhető, így mindenképp érdemes pár szóban ezt is érinteni.
A mennyország foglyai. A Solaris űrállomáson nagyon furcsa dolgok történnek, látogatók jelennek meg, mindenkihez látogatók érkeznek, mégpedig olyan személyek, akik már nem élnek. Az űrállomás foglyai nem mernek hazatérni, mert nem tudhatják, hogy ez az ismeretlen jelenség milyen veszélyeket jelenthet a földre. Másrészt senki sem válik meg szívesen a látogatójától. A látogatód az életed, minden, amit az élet számodra jelent. A legkeményebb drog, lemondhatatlan. Küzdhetsz ellene, mert tudod, hogy "csak másolat", "nem az igazi", de előbb-utóbb úgyis teljesen rabul ejt. Ez egy nagy-finomságú történet, és hálistennek a jelenleg elérhető (élő) művészfilmesek egyik legjobbika találta ki, hogy elkészíti a Solaris másolatát. Pont úgy, mint a másolat-látogatók a filmben, maga a film sem "az igazi", hanem csak "másolat", de nagyon szép, jó érzés engedni a csábításnak és belezúgni.
A finom történet aztán úgy bonyolódik, hogy maguk a látogatók, mint Kelvin (Clooney) szerelme, illetve halott felesége, Rheya (Natascha McElhone) is elkezdenek ráébredni arra, hogy ők nem valódiak (ez a legjobb a filmben, a legscifibb dolog). A lány emlékszik rá, hogy ezt, meg azt csinált, de nem emlékszik arra, hogy ott volt, arra, hogy milyen érzés volt ott lenni, amikor az adott dolgot csinálta. Emiatt elkezd vágyódni a halál utáni halálra, a teljes megsemmisülésre, amit egy speciális fegyverrel lehet előidézni.

Nagyon szép film, majd másfél órával rövidebb, mint az eredeti, és kicsit sem unalmas, amúgy mindent tud, amit elődje, sőt többet is. Igazi művészfilm ez, Soderbergh nemcsak rendezte, hanem szokásos operatőri álnevén (Peter Andrews) ő maga fényképezte is, de még a vágóasztalon is ő dédelgette ezt a csodás "másolatot". Nem annyira jó, mint a Gattaca, de azért rendesen ott van, csak jókat lehet róla mondani. Ha valakiben van affinitás egy szép és romantikus sci-fi iránt, akkor ez a Solaris mindenképp a listája élén fog szerepelni a megtekintendő filmek közt, vagy ha már látta, az emlékezetes élmények sorában.
-jepe-

cspv.hu

„Ha a Solaris a férfi-nő kapcsolatról szólna – a földön vagy az űrben – nem Solaris lenne a címe.” (Stanislaw Lem)

Steven Soderbergh Solarisát hatalmas érdeklődés és hírverés előlegezte-előzte meg. A cél nemes, valóban: feltámasztani az el nem hunyt sci-fit. Rebesgetik a Stalker újrafilmesítését is, a rossz nyelvek szerint Brad Pitt-el a főszerepben. Ahogy Soderbergh Solarisát elnézem, bárki lesz is a főszereplő, a végén képes lesz arra, hogy felvegye a telefonkagylót.

Lássuk mit mond Soderbergh: „…. a könyvhöz nyúltam vissza. Tarkovszkij filmjében nem látjuk azt a kapcsolatot, azt a házasságot, amely korábban a Földön történt. (…) Ha bárki megnézi a filmet, világosan látni fogja, ez nem egyszerűen a Tarkovszkij-mozi átvétele: valójában semmi köze hozzá.” A filmet Stanislaw Lem Solaris című regényének az adaptációjaként adja el és látszólag mellőzi Tarkovszkij remekművét, a Solaris című filmet (1972), amely a maga során viszonylag híven követi a regény cselekményszálát, de nem átallja értelmezni és fausti dimenziókba helyezni a jellemábrázolást.

Hogy a közönség biztos legyen abban, hogy filmje egyúttal nem a Tarkovszkij-féle Solaris remake-je, Soderbergh már az elején átvágja a nem létező gordiuszi csomót: Kris kivételével (akit, nem tudni miért, Chrisnek hívnak), majdnem minden (Lemtől és Tarkovszkijtól származó) szereplőt átkeresztel. Hareyból Rheya lesz, Snautból Snow. Hogy valamennyire azért emlékeztessen a regényre, meghagyja Gibariant és Sartoriust. Kár is lett volna átnevezni őket, hiszen olyan szép űrnevük van. A remake ellen szól az is, hogy nem nagyon tudni, mit is keres Chris az űrállomáson: a regényhez vagy Tarkovszkij remekéhez kell visszatérni ahhoz, hogy megtudjuk: pszichológus. Az amerikai rendező gondosan kivág minden szolarisztikai vonatkozást, amely tudnivalóan a lelkiismeretet mint olyat veszi vizsgálódás alá, a kasztrált cselekményhez viszont hozzáilleszt egy új elemet: Snowról a végén kiderül, hogy ő egy plazmaizé, aki saját magát találta megölni.

Hollywood óvatos duhaja azért egy kissé lódít is: a szövegkönyv megírásakor még azt nyilatkozta, hogy Tarkovszkij filmje bizony megkerülhetetlen, tehát az ő Solarisa remake is egyben, célja azonban fennköltebb: a filmet az 2001 Űrodüsszeia és Az utolsó tangó Párizsban ötvözetének szánja. A hatás érdekében kölcsönzött egy másik nagy klasszikusból is, a Szárnyas fejvadászból. Tarkovszkij filmje, az 1972-es Solaris természeti képpel indít, a természet és ember azonban két különböző mikrokozmosz, amely csak a film utolsó kockáin – a Solarisban olvadhat össze eggyé megint. Az indítás ugyanaz Soderberghnél is: a Szárnyas fejvadászból kölcsönzött lehangoló, esőverte, sötét városképpel vezeti fel Chris elidegenedését, és valóban, képileg indokolt a misszió vállalása. Tarkovszkij filmjében a kosztümök és díszletek idő- és teremkívüliséget vezetnek fel (később ez csúcsosodik ki a Breughel-képek felidézésében, párhuzamosan a szöveggel: a magára maradt ember a lelkiismeretére és vízióira van utalva). Soderbergh díszletei, vizuális effektusai banálisak, közepesek, a kosztümöket mintha egyenesen a Cosmopolitanból katapultálták volna. Agyő idő- és téren-kívüliség, agyő lelkiismeret.

Akad egyéb apró különbség is: Chris szerette Rheyát. Kris viszont nem szerette Harey-t: a jelenésbe szeretett bele. Soderbergh elég vizuálisan vázolja fel a szerelmet, lásd Clooney utolsótangós jelenetét. De mind Rheya, mind pedig Harey önként választják a megsemmisülést, és itt Soderbergh már nem Lemet követi, hanem Tarkovszkijt. Kínos az is, hogy a főszereplők kiválasztása mintha a Tarkovszkij-film főszereplőivel való hasonlóság alapján történt volna, és talán ezzel magyarázható a gyenge színészi játék is: Clooney nem Kris szerepét játssza el, hanem a Krist alakító Donatasz Banioniszét, Natascha MacElhone pedig Natalja Bondarcsukot alakítja alul. Mást alig várhatni, hiszen nem paródiáról van szó. A plazma-óceán ugyanúgy fortyog mindkét filmben: Tarkovszkijnál felülállásból, baljós agyat idézve, Soderberghnél vöröses-lilás, ablak mögé aggatott díszletként, amolyan ornamentális funkció gyanánt. Nehogy a néző elfelejtse, hogy sci-fit néz.

Érdekes, hogy amilyen vizuális rendező Soderbergh, olyan kevéssé élt a képi megoldásokkal. A történetből (mind a regényből, mind pedig Tarkovszkij filmjéből) csak a lényeget hagyta ki, formai megoldásokat átvesz, de egyiknek sincs funkciója, a cselekményen meg csavarint egyet. Lem regénye nyílt mű, Tarkovszkij filmjében a lelkiismeret meghozza a megváltást, ebben a filmben mindjárt tudni, hogy miért is tért vissza az öngyilkos nej: a vörös plazmába merülve boldogan szeretkeznek, és meg sem halnak.

filmtett.ro